Oldal nyomtatása

Február 7. – Rendu Boldog Rozália szűz emléknapja

02_07Multimédiás meditáció

Akit “Krisztus szeretete sürgetett”

Mozaikok Rendu Rozália Vincés nővér életéből, melyeket boldoggá avatása előtt ismertettek.
16 éves korában Párizsba ment az Irgalmas nővérek anyaházába. 50 éven keresztül dolgozott Párizs szegényei, hajléktalanjai, betegei és tanulatlan gyermekei között. 1856. február 7-én halt meg.

ROZÁLIA NŐVÉR

1786-1856 Gyermekkor

Rendu Johanna gyermekkora a francia forradalom idejére esett. 1786. szeptember 9-én született Confortban. Édesapját korán elvesztette, özvegy édesanyjára maradt a négy kislány felnevelése. A legkisebb még karon ülő csecsemő, s a legidősebb, Johanna, hétéves.
A kis Johannának feltűnt, hogy egyik új alkalmazottjuk, Péter, nem úgy viselkedik, mint a többi alkalmazottak. Egy éjjel, mikor éppen ezen gondolkodott, s álmatlanul feküdt, észrevette, hogy Péter a szomszéd szobában misét mond, amelyen anyja nagy áhítattal vesz részt. Johanna hamarosan elárulta anyjának, hogy felfedezte a nagy titkot. Ekkor anyja kénytelen-kelletlen, beavatta őt a titokba; Péter az álruhában bujdosó Annecy-i püspök. Ha ez kiderül, nemcsak neki, hanem a családnak is életébe kerül. Johanna megígérte a titoktartást. A püspök pedig tovább bujdosott, másutt keresve menedékhelyet.
Johanna nemsokára felfedezte, hogy az öreg paraszt, aki kosarával karján gyakran felkeresi anyját, a közeli helység plébánosa, akihez falujuk is tartozott. Nagy titokban megkezdődött Johanna felkészítése az első áldozásra. Mikor eljött ennek az ideje, a gondosan befödött ablakú pincében tartotta meg a plébános a szentmisét, amelyen, a családon kívül csak öreg szolgáik vettek részt. A plébános beszélt a kis Johannának a francia forradalom sok vértanújáról.
Johanna már a serdülőkor felé közeledett, amikor ismét békésebb napok virradtak Franciaországra. A falujuktól nem messze levő orsolyiták iskolájába íratták be, s ott is lakott. Szíve már ekkor az ugyanabban a városkában lévő kórház betegei és szegényei felé húzta őt.
Mikor tizenöt éves korában befejezte iskoláit, azt kérte édesanyjától, hogy egy ideig ebben a kórházban dolgozhasson s megtanulhassa a betegek ápolását.
Anyja túl fiatalnak tartotta még őt erre, de mikor látta leánya határozottságát és nagy vágyát, megengedte neki, sőt maga kísérte el őt a kórházba. Johanna ott hamar összebarátkozott egy másik fiatal leánnyal, akit szintén a betegek és szegények felé húzott a szíve. Három hónap múlva barátnője elárulta neki, hogy rövidesen Párizsba megy a vincés nővérek noviciátusába. Johanna maga is hivatást érzett már a vincés nővérek életére, s elhatározta, hogy együtt megy barátnőjével Párizsba. Pedig még tizenhat éves sem volt.
Johanna hazament, hogy elnyerje anyja beleegyezését. Ő azzal érvelt, hogy még túl fiatal, de hamarosan megint megadta magát lányának okos érvelésére.
– Johanna, kis lányom, mily nagy áldozatot kérsz tőlem! De ha Isten valóban hív téged, neki akarlak adni, azonnal, amint kívánod.
– Elkezdődött a lázas készülődés az útra. 1802. májusában végre elérkezett az utazás napja. Megérkezett a postakocsi, az anya és lánya könnyezve vettek búcsút egymástól. Mintha csak tudták volna, hogy az életben egyetlenegyszer fognak csak találkozni, röviddel minkettőjük halála előtt.

A szegények szolgálatában

A forradalom a vincés nővérek rendjét is megtépázta és sok áldozatot követelt közülük. Megritkult soraik pótlására nagy szükség volt, s azért nagy örömmel fogadták 1802. május 25-én a két új jelentkezőt.
Párizs legszegényebb negyedébe osztották be a vérszegény nővért. Rozália nővér – ezt a nevet kapta – itt töltötte egész hátralévő életét, több mint ötven évet, a szegények és betegek gondozásával; Huszonnyolc éves korában már itteni házuk főnöknőjévé tették.
Gyakran megesett, hogy a nővérek szétosztogatták az összes rendelkezésükre álló ruhát, ételt, vagy orvosságot, de hamarosan mindig jött segítség, mert a város gazdagjai ugyanolyan gyakran felkeresték Rozália nővér fogadóját, mint a szegények. A gazdagok azért, hogy adjanak, a szegények, hogy kapjanak valamit.
Az egyetemi hallgatók, Ozanam Frigyes (a Sorbonne egyik tanára) vezetésével, még arra is vállalkoztak, hogy felkeressék a szegényeket, elvigyék hozzájuk a nővérek szeretet-adományát, vagy saját adományukat, jelentést tegyenek a további szükségletekről Rozália nővérnek. Ebből a kezdeti vállalkozásból fejlődött ki hamarosan a Depaul Szent Vince Társaság (Szent Vince Konferenciák), amelynek tagjai ma világszerte gondozzák a szegényeket.
A nővérek azonban nem csak a szegények testi igényeit elégítették ki, hanem az Isten felé vezető útra is igyekeztek ráterelni őket, s szükség esetén papról is gondoskodtak számukra. Nemegyszer ezek az emberek annyira gyűlölték a papokat és az Egyházat, hogy ilyen közvetítés nélkül sose találtak volna vissza Istenhez.
Sem a hideg, sem a sötétség nem rettentette vissza a nővéreket attól, hogy felkeressék a rájuk szorulókat. Mindenki ismerte őket, s attól nem kellett félniük, hogy valami bántalom érné őket az utcán, vagy a szegények otthonában.
Rozália nővér figyelme azonban nemcsak a szegényekre terjedt ki, hanem a gazdagokra is, akik időnként szintén tőle kértek tanácsot lelki nehézségeik megoldásában

Forradalom és kolera

Az 1830-as háromnapos forradalom kitörése előtt, az egyik szegény látogatása közben Rozália nővér megtudta, hogy az érseki palota megtámadását tervezik másnapra. Erre gyorsan értesítette az érseket, sőt elrejtette őt saját házukban, amelyet pedig forradalmárok is látogattak.
A forradalomban sokan elestek s utána alaposan megnövekedett a nővérek munkája a sok testi-lelki seb kötözésével, ápolásával. A nyomor csak növekedett, és 1832-ben kitört a kolera járvány, amely végigvonult egész Európán és még nagyobb pusztítást okozott, mint a forradalom. Nem kímélte a gazdagokat sem, de az egészségtelen viszonyok között élő szegények még többet szenvedtek tőle. Felelőtlen egyének erre a gazdagokat kezdték okolni a járványért, amelyet szerintük azok szándékosan terjesztettek, hogy kiírtsák a szegényeket. Nemegyszer még az orvosok élete is veszélyben forgott emiatt, s volt eset, amikor csak az mentett meg egy orvost a lincseléstől, hogy kijelentette, Rozália nővér munkatársa, s annak megbízásából keresi fel őket. A nővérek is rettenthetetlen bátorsággal kivették részüket a betegek ápolásában.
A forradalom után halálra keresték annak jelentősebb résztvevőit, s ezek néha Rozália nővérnél kerestek menedéket, aki sikeresen elrejtette őket üldözőik elől. Emiatt őt is le akarták tartóztatni, senki sem vállalkozott azonban ennek véghezvitelére. Végül maga a rendőrfőnök ment el hozzá, a letartóztatási paranccsal, amit ő adott ki. Rozália nővérnél éppen a szegények hosszú sora várt meghallgatásra, s amikor a rendőrfőnök azonnal beszélni akart a nővérrel, az figyelmeztette, hogy mások előtte érkeztek, várjon tehát nyugodtan, míg rá kerül a sor. Várakozás közben a rendőrfőnöknek alkalma volt megfigyelni a nővér munkáját, s mikor rá került a sor, a letartóztatás helyett megelégedett barátságos figyelmeztetéssel, s csak azt kérte a nővértől, ne szegüljön szembe a törvénnyel.
Rozália nővér azonban ezt válaszolta: – Főnök, én vincés nővér vagyok. Valahányszor egy szerencsétlen segítségemet kéri, sose igyekszem ítéletet hozni felettük, hanem egyszerűen jót teszek velük. – Majd kis szünetet tartva, hozzátette: – Megígérem, hogy ha egyszer Önt fogják üldözni, és segítségemre szorul, nem fogom visszautasítani.
A szellemes válaszra a rendőrfőnök elmosolyodott. Ilyen zavaros időkben, valóban ki tudja, mit hoz a holnap, hátha még szüksége lesz a felajánlott segítségre. Azért megismételte kérését, hogy a jövőben ne folytassa a nővér az ilyen segítséget, a múltra pedig szemet huny.
Rozália nővér azonban hajthatatlan maradt:
– Főnök, igazán nem tudnám ezt megígérni. Depaul Szent Vincének egy lánya sohasem mulaszthatja el a szeretet gyakorlását, bármi legyen is annak a következménye.
A főnök eltávozott, s többet nem zavarta Rozália nővért.
1848-ban ismét kitört a forradalom. Ez is csak néhány napig tartott, de azalatt rengetegen haltak meg az utcákon emelt torlaszok mindkét oldalán. Rozália nővér megint kivette részét a házába menekültek megsegítésében. Egy tábornok eltűnt a harc közben, s felesége Rozália nővér segítségét kérte, hogy kiderítse, él-e még a férje, vagy meghalt. Rozália nővér, életét kockáztatva, elindult a torlaszokon keresztül. Mikor meglátták, rövid időre szünetet tartottak a tüzeléssel, s az egyik oldalon a forradalmárok segítették fel őt a torlaszra, a másik oldalon pedig a kormánypártiak segítették le. Végül egy kisebb hullahegy alján észrevette a tábornokot. Leemelte róla a holttesteket, hogy lássa, mily súlyos a sebe. A tábornok még élt, sőt sebesülése se volt súlyos. A nővérnek köszönhette életben maradását.
Az érsek megkísérelte a békeközvetítést, valaki azonban orozva lelőtte. Mindkét fél a másikat okolta, a gyilkos azonban másnap bevallotta bűnét, mielőtt belehalt volna ő is az ütközetben kapott sebeibe.
Rozália nővér is követte az érsek példáját, s másnap életét veszélyeztetve, felállt az egyik torlaszra és rákiáltott az egymást gyilkoló ellenfelekre:
– Hagyjátok abba ezt a lövöldözést! Nincs már elég özvegyem és árvám, akikre gondot kell viselnem?!
Erre megtörtént a csoda. Elhallgatott a tüzelés ebben a körzetben, s hamarosan másutt is.
A forradalom után megint megkezdődött a bosszúállás a forradalom másodrangú vezetőin. Az igazi bűnösök ugyanis jókor elmenekültek. A börtönben kivégzésre várt egy jóravaló munkás is, aki valahogy belekeveredett a forradalomba. Rozália nővér igyekezett közbenjárni érte, de hiába.
A kivégzésekért felelős tábornok azonban valami más ügyben felkereste Rozália nővért. Ő felhasználta az alkalmat, s megmutatta neki elemi iskolás gyermekeit, akik között ott volt a kivégzés előtt álló apa kislánya is. A nővér odahívta a kislányt, s azt mondta neki:
– Kicsikém, itt van az úriember, aki ha akarja, vissza tudja adni neked édesapádat.
– Ó, jó Uram, – suttogta kis szünet után a kislány – add vissza nekem a papámat. Mamának és nekem oly nagy szükségünk van rá!
– De gyermekem- mondta a tábornok – papád rosszat tett.
Ó, nem, Uram! – mondta a kislány tágra nyílt szemmel – Mama azt mondja nem tett, s tegyük fel, hogy tett, nem fogja ismét megtenni! – Majd így folytatta: – Uram, ha visszaadja nekem a papát, nagyon fogom Önt is szeretni! A tábornok elmosolyodott, s gyengéden vállon veregette a kislányt. Nem ígért meg semmit, de néhány nap múlva a bűnbánó forradalmár teljes bocsánatot kapott és visszatérhetett családjához.

Földi és égi jutalom

Élete vége felé, 1852-ben Napóleon Lajos kitüntette Rozália nővért az érdemkereszttel, amelyet maga a belügyminiszter vitt el egy másik előkelőséggel együtt az egyszerű fogadószobába.
A nővér vissza akarta utasítani, de amikor figyelmeztették, hogy az még nagyobb feltűnést fog kelteni, s még többet fognak írni róla az újságok, beleegyezett, hogy hagyják ott. De sohasem viselte.
Az utolsó években Rozália nővér látása nagyon elgyengült, de változatlanul igyekezett elvégezni munkáit. Még betegen is tevékenykedett.
1856. februárjában is még az volt a fő gondja, hogy meleg ruhát küldjön néhány szegénynek, mikor hirtelenül nagy erővel tört ki rajta a benne lappangó betegség. Orvost hívtak, aki megállapította, hogy mellhártyagyulladása és tüdőgyulladása van. Két napon keresztül tódultak hozzá a látogatók, s ő még halálos ágyáról intézkedett a szegények érdekében. 1856. február 6-án, minden haláltusa nélkül ment át az örökkévalóságba.
Egész Párizst bejárta halálának híre, és mindenütt megsiratták. Édesanyja három nappal előbb halt meg, február 4-én. Hamarosan találkoztak az égben.
Kívánságára a szegények által használt halottas kocsin vitték a temetőbe, hatalmas tömeg kíséretében. A menet, -kb. 40-50 ezer ember-, nagy kerülőt téve, végigvonult azokon az utcákon, amelyekben Rozália nővér apostolkodott. A Montparnasse temetőben nagy kőkereszt hirdeti sírján: “Jó Rozália Anyánknak, hálás barátai, a szegények és a gazdagok.” Akárcsak életében, itt is a szegények jönnek először.
2003. november 9-én II. János Pál pápa Rómában a boldogok sorába iktatta.

IRODALOM.

WHITE WINGS AND BARRICADES by a Daughter of Charity of St. Vincent de Paul, Emmitsburg, Md.-Bezinger Bros.Inc.N.Y.1939.

Az adott cikk linkje: http://vincescsalad.hu/konyvtar/vinces-csalad-szentjei-es-boldgjai/februar-7-rendu-boldog-rozalia-szuz-emleknapja/