Oldal nyomtatása

Imaismétlés 1643. október 25. A Társulatnak buzgósággal kell neki feküdni a misszióknak. – Az ez ellen felhozható ürügyek, – Hogyan vehetnek ebben részt a segítő testvérek? A világiak apostolkodjanak!

E napon az emelkedés arról szólt, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené. Az igazságossággal kapcsolatban kezdett Vince Úr beszélni a missziókról, melyek ép most kezdődnek majd. Nagyon alázkodott, amiért az idén sokkal később kezdik. Jóllehet az előző években szokásszerűen október első napjaival indult. Ezt az Isten ítéletétől való nagy félelemmel mondta. Ezután sok szépet mondott, hogy munkára lelkesítse a misszionáriusokat. Azzal kezdte, hogy mint misszionáriusoknak, kötelességünk, hogy a szegény falus nép üdvén dolgozzunk. Ez a hivatásunk. Így teljesítjük Istennek reánk vonatkozó örök végzését. Nos hát, a szegény falusi nép üdvén való munka, az a mi legfőbb hivatásunk, a többi csak járulék. Soha sem dolgoztunk volna a szenteléseken, a papi szemináriumokban, ha nem ítéltük volna szükségesnek, hogy a missziók kegyelmeiben csak jó papok tarthatják meg a népet. A nagy hódítókat vettük, akik, az elfoglalt területeken helyőrséget hagynak, attól való félelmükben, hogy elvesztik azt, amit olyan kínosan szereztek. Vajjon nem tesz-e mindet is boldoggá, hogy az ártatlanok felé mutathatjuk meg Jézus Krisztus hívatását? Vajjon kicsodák fejezik ki jobban azt az életmódot, amelyet Jézus Krisztus élt a földön, mint a misszionáriusok? Nemcsak magunkat említem, hanem az oratoriánus, a iskolatestvérek misszionáriusait, a kapucinus misszionáriusokat, a jezsuita misszionáriusokat. Óh Testvéreim, ezek az igozi nagy misszionáriusok, akiknek mi csak az árnyékai vagyunk. Nézzék csak, hogyan hajóznak át Indiába, Japánba, Kanadába, hogy befejezzék a művet, amelyet Jézus Krisztus kezdett el a földön s melyet hívatása első pillanatától kezdve félbe nem hagyott! Ez az én igen kedves fiam, őt hallgassátok (Mát 17,1). Attól a pillanattól, hogy Atyjától ezt a parancsot kapta, egy pillanatig sem hagyta abba, egész a halálig. Gondoljuk csak el, mit mond nekünk: Menjetek misszionáriusok, menjetek, hogyan? ti még itt vagytok? ott meg már várnak a szegény lelkek, akiknek az üdve talán a ti prédikációtoktól és hitoktatásotoktól függ!
Jól meg kell fontolnunk itt, hogy ebben az időben, ezekhez a lelkekhez rendelt minket az Isten és nem mások számára. Ugyanezt látjuk a Szentírásban is. Isten bizonyos személyeknek adott megbízást, pl. a prófétáknak és nem másoknak. Vajjon mikép felelünk az Isten előtt testvérim, ha a mi hibánkból közben meghal valaki és elvész? Vajjon nem mi leszünk-e azok, akiket majd elítél? Most kérdem Önöket, ki felel majd ezért a lélekért? Az is gaz, hogy mi vagyunk azok, akiket majd ezért számon kér halálunkban az Isten? De mi lesz az eredménye, ha föladatunk kötelességeit megtesszük? Napról-napra növeli majd az Isten a hívatások kegyelmét. Olyan egyéneket ad majd a Társulatnak, akikben meglesz a jó lélek, hogy az Istenért, külső tettüket megáldja. Végül azok a lelkek, akik visszaemlékeznek a mi szolgálatainkra, Istennél tanúskodnak majd hűségünkről és az égben lévő kis missziós csapatot áldják: de la Salle urat, de Sergis urat és többieket mind és a jó Desfiches testvért, aki legutóbb halt meg, ők az égben levő missziós sereget alkotják. In nomine Domini!
Óh de boldogok lesznek, akik a haláluk óráján elmondhatják a Mi Urunk szép szavait: Evangelizare pauperibus misit me Dominus! (Luk 4,18). Látják Testvéreim, a legfőbb az volt a Mi Urunk számára is, hogy a szegényekért dolgozzék. Ha másokhoz is ment, útközben is ezt tette. De jaj nekünk is, ha húzódozunk attól, hogy a szegény lelkekén való segítés kötelezettségét beteljesítsük! Mert erre szánt minket az Isten és rajtunk áll az Isten ügye.
Azokat, akik tekervényes utakra térnek, elsodorja az Úr a gonosztevőkkel! (Zsolt 124,5).
Akiket nem tápláltál, megölted. Ez a rész ugyan az ideig való táplálásról szól, de ugyanolyan joggal lehet a lelkiekre is alkalmaznunk. Ítéljék meg Testvéreim, mennyire remeghetünk, ha itthon ülünk, vagy ha akkor, vagy valami betegség miatt gyengítjük és csenevészé tesszük a buzgóságunkat?!
De lehet hogy egyesek azt mondják: Engem a papszentelésekhez, vagy a papi szemináriumokhoz osztottak be! Ez helyén való, ha az Istennek úgy tetszik, hogy arra alkalmaztak, és az engedelmesség küld oda.
2. Egyesek a korukkal mentegethetnék magukat. A magam részéről korom ellenére sem érzem fölmentve magam az Isten előtt az alól a kötelezettség alól, hogy a szegény népnek a lelki üdvék dogozzam. Ki is akadályozhatna meg ebben? Ha nem prédikálhatom mindennap, jól van hát, megteszem kétszer egy héten.
Ha nem tudok a nagy szószékre felmenni, jó, fölmegyek a kicsire és ha a kicsiről sem értenek meg, ki akadályozhatja meg, hogy ne beszéljek a néphez, ahogy most magam is teszem, amikor saját körükben közelítem meg őket, ahogy most Önök közt vagyok.
Ah testvéreim, ismerem az a öregséget, amely majd az ítélet napján ellenünk támad. Többek közt álljon itt egy szent ember, egy jó Jezsuita Atya, aki majdnem tíz évig prédikált az udvarban. Hatvan év körül járt, amikor úgy megbetegedett, hogy féllábbal már a sírban volt. Ekkor az Isten belátatta vele, hogy milyen semmítérők voltak a magasröptű, harsogó beszédei. Erre olyan lelkiismeretfurdamadt, hogy engedélyt kért hadd mehessen falura, hadd prédikálhasson és hadd hitoktassa családiason a szegény falusi népet.
Húsz évig, a haláláig kitartott ebben. Halála előtt kérte, hogy lenne egy kérése halála utánra, hogy temessék el véle azt a pálcát, amellyel a gyerekeket szólítgatta, ahogy az azon a vidéken a hitoktatás közben szokásos. Hogy bizonykodjék mellette a pálca, miként hagyta el az udvart, hogy falun kövesse a mi Urunkat.
3. Arra is lehetne hivatkozni, hogy ezzel megröviditenők az életünket. Ah Testvéreim, ugyan! hát olyan borzalmas egy jegyes számára, hogy száműzött jegyesével majd egyesülhet? Vajjon olyan borzalmas egy utas számára, hogy közeledik a hazájához? Baj az a hajós számára, hogy révbe jut? Hát félhetünk-e attól, amit nem győzünk kivárni és ami mindig későn érkezik?
Végül Vince Úr kedves testvéreinkhez szólt és így fejezte be: Amit a papoknak mondok, ép úgy mondom önöknek is testvéreim. Ne gondolják, hogy önök föl vannak mentve a szegények üdvén való munkától! Önök a maguk módján, esetleg még jobban megtehetik, mint azok, akik prédikálnak. Végül is önöknek is kötelessége ez. Az a kötelesség, amelyet a Mi Urunk feje hordott, amikor megváltásunkért a tövis koronát hordta, ugyanazt a kötelességet szenvedték a lábak is, amelyeket a szegekkel a kereszthez szegeztek. Amilyen jutalmat kapott a fej, olyat kaptak a lábak is és egyképen részesültek dicsőségben.

Az adott cikk linkje: http://vincescsalad.hu/konyvtar/vinces-forrasak/pali-szt-vince-beszedeibol/imaismetles-1643-oktober-25-a-tarsulatnak-buzgosaggal-kell-neki-fekudni-a-misszioknak-az-ez-ellen-felhozhato-urugyek-hogyan-vehetnek-ebben-reszt-a-segito-testverek-a-vilagiak-apostolkodjanak/