Oldal nyomtatása

Imaismétlés 1655. május 27: Az imában inkább az érzelmeknek kell átadnunk magunkat, mint a megfontolásoknak. Hírek a skót misszióból, le Blanc Ferenc és Lusmolet Tamás missziósokról. Szent Vince ajánlja, hogy a szertartásokat ismételgessék. Így elmélkedjetek

Az Oltáriszentség ünnepén tartott elmélkedés beszámolójában egyik kispaptestvér elmondotta elmélkedésében kapott gondolatait. Amint hozzákezdett, azt mondotta, hogy egy kissé csendben maradt, hogy meghallja az Isten szavát, aki szívében szólt hozzá.
Erre beleszólt Vince úr s azt mondotta: Testvérem, az a szó, amelyet most mondott: hallgatni az Istent, egy kissé kemény. Inkább azt kellene mondania: Isten jelenlétébe helyezkedtem, hogy meghalljam, vajjon úgy tetszik-e a Mi Urunknak, hogy valami jó gondolatot, vagy valami jó indítást sugall!
Azután folytattatta vele az imaismétlést és a végén ezt mondotta:
– Testvéreim, úgy veszem észre, hogy minden elmélkedésükben azon erőlködnek, hogy nagyszámú okot hozzanak össze és az okokra okokat halmoznak. Ez feltűnő. Nem keltenek elég érzelmet. Az okok is szükségesek, de még nem elég, hogy csak okaink legyenek. Más is szükséges. Sőt ha érzelem is járul hozzá, még az sem elég. Szükséges, hogy az akarat is közreműködjék, ne csak az értelem. Minden okhalmozásunk gyümölcstelen, ha nem jutunk el az érzelmekig, mert nem érjük el azt a célt, melyet az elmélkedés szolgál. Például ma a legszentebb Oltáriszentség ünnepén azt kellene mondanunk és kérdeznünk magunktól: Miért is alapították ezt az ünnepet? Hogy hálát adjunk Istennek, amiért megalapította a legfölségesebb Oltáriszentséget, hogy hálát adjunk Jézus Krisztusnak, a Mi Urunknak, amiért e szentség megalapításakor mindnyájunkra szeretettel gondolt szenvedése előtt. Azután fölkeltjük magunkban a hálát ezzel a nagy és hasonlíthatatlan jótéteménnyel szemben, melyet az Isten Fia számunkra adott. Majd megköszönjük Neki és ragaszkodó szeretettel imádjuk, megalázkodunk előtte. Kérjük az angyalokat is, hogy segítsenek megköszönni, mert mi nem vagyunk elég méltók arra, hogy kellőképpen megköszönhessük. Következéskép Istenhez kiáltunk: Uram, köszönöm! Légy örökké áldott azért, hogy testedet és véredet ételül és italul adtad! Ah, Uram! Hogy tudnám ezt méltóképpen megköszönni?
Így tegyenek, Uraim és Testvéreim! Az Isten felé törő izzó akarattal dogozzunk. Mert látják, Testvéreim, az okok ugyan megmutatják, milyen szép egy tárgy, de nem visznek feléje. Például az almafán látok egy almát. Még ha nagyon jól látom is és szemlélve igen szépnek találom is, mégsem örülök neki nagyon, míg nincs a birtokomban. Más látni valamit és más, ha a mienk és birtokoljuk. Más az is, ha az erény szépségét csak nézzük, szemléljük és más, ha azt birtokoljuk. Az értelem is megláttatja az erényt, de még nem adja meg. Mintha valaki azt mondaná a másiknak: Nézd azt az almát. Látod, milyen szép? Nos, Testvéreim, az elmélkedésben így tesz az értelem is. Mostani elmélkedésünkben az értelem megláttatja velünk ebben a Szentségben a Mi Urunk valóságos testét és vérét. Nem kell mást tennünk, mint megfontolnunk, amit szent János megírt: Ez az én testem. Ez az én vérem. Ennek igazsága felől senki sem kételkedik, kivéve a tévtanítókat, akik ezt máskép értelmezik. Maga az Úr biztosít erről bennünket, mégpedig esküvel. Azt mondja ugyanis, hogy, aki nem eszi a testét és nem issza a vérét, nem lesz örök élete. Ilyen tekintetben semmiféle teketóriát nem ismer.
De mit kell még tennünk ebben az elmélkedésben? Kiáltsunk hitünkkel az Istenhez, aki bennünket bizalomra kötelez. Igenis, bizalomra! Azt akarja, hogy e titokkal szemben alázatos reménnyel, hálával, alárendeltséggel és imádattal éljünk. Nos hát, kéjünk Istentől bocsánatot azokért a hibákért, amelyeket e szentséggel szemben elkövettünk!
Hírt kaptunk Blanc úr felől. Tegnap este kaptam Lumsden úrtól levelet, amelyben értesít, hogy abban az országban nagy az üldözés. Le Blanc úrat d�berdeen városából, ahol eddig volt, egy jezsuita atyával és egy világi pappal együtt egy mezővárosba vitték, így nem tudjuk mi lesz vele. Arra gondoltunk már, hogy érte küldünk és hazahívjuk, de jobbnak találtuk, ha ezt nem tesszük meg. Két ok akaszt meg ebben bennünket. Először, ha kérnénk a szabadlábra helyezését, fel kellene fednünk a kilétét, hogy pap. Pedig ezzel elárulnánk, mert éppen ennek gyanúja miatt vetették fogságba. A másik ok, hogy most Franciaország és Anglia között zavarosak a politikai ügyek, s nem tudjuk, hányadán is állunk. Néhány éve Skótország föllélegzett. Többen vissza is tértek az Egyházba. De ezelőtt tíz-tizenkét nappal ismét felújították és megszigorították a szegény katolikusokra annyira sérelmes intézkedéseiket. Most tehát a szegény Lumsden úr sincs biztonságban. Duiguin úrról meg azt írja, hogy már régóta nem kapott értesítést. Levele márciusi keltezésű. Azt írja, hogy ott a hegyeket még mindig hó fedi.
Gyakorolják a szertartásokat? Admirault úr azt mondotta, hogy nem. Amire Vince úr megismételte, hogy meg kell tenni. A Chandenier-i plébánost felkértem, hogy mondja el az ünnepi szentmisét és tartsa meg az officiumot. Óhajtom, hogy a Társulatban éljen az a szokás, hogy a főbb tisztségeket mindig átengedjük másnak (Például a hozzánk látogatóba jövő püspöknek vagy más egyházi személynek). Így tettek az első keresztények is, amikor valami előkelő személy látogatta meg őket. Így történy ez egyik consiliumon is, ahol a vendégpüspökök megsértődtek, mert az illető helység püspöke nem adta meg nekik ezt a tiszteletet. A meglátogatott tehát mindig vonuljon háttérbe látogatója előtt. Így teszünk Chandenier úrral is. Már csak azért is, mert ő velem, nyomorulttal szemben olyan szerény, erényes szent ember, és mindnyájunknak példaképe.
Azután Potail úr felé fordult és ezt mondotta:
– Kérem, Portail úr, mit kell tenni?
Miután Portail úr felelt, Vince úr ismét felvette a szót és ezt mondotta:
– Régente, az Egyház kezdetén a diakónusok és diakonisszák feladata volt, hogy gyakorolják a szertartásokat az ünnepek előestéjén. A diakónusok tudniillik a férfiakkal, a diakonisszák az asszonyokkal és leányokkal. Például betanították őket arra, hogyan végezzék jól a tiszteletadásokat: meghajlást, arcráborulást s egyebeket. Mert abban időben még sokszor földre borultak.
Igen, Testvéreim, törekedjünk csak rá, hogy jól végezzük ezeket a mozdulatokat; figyeljünk a meghajlásokra és térdhajtásokra. Különösen mikor körmenetben megyünk, mindig nagyon vigyázzunk ezek jó végzésére.
Portail úr ekkor azt mondotta, hogy már nem végeznek semmi meghajlást. Vince úr erre így felelt:
– Önnek igaza van, Uram! Láthatja az én baromságomat, oktalanságomat, milyen nagyon rászorulok én is az oktatásra, és milyen szükséges, hogy ezeket a teendőket gyakoroljuk. Oktatást kell ebben nyerniök mindazoknak, akik nem tudják, mit kell tenniök, vagy nem emlékeznek már rá.

Az adott cikk linkje: http://vincescsalad.hu/konyvtar/vinces-forrasak/pali-szt-vince-beszedeibol/imaismetles-1655-majus-27-az-imaban-inkabb-az-erzelmeknek-kell-atadnunk-magunkat-mint-a-megfontolasoknak-hirek-a-skot-missziobol-le-blanc-ferenc-es-lusmolet-tamas-missziosokrol-szent-vince-ajanl/