Oldal nyomtatása

Konferencia 1644. Megbízatások és tisztségek. Az Úr szolgálata

Körülbelül így fejezte be Vince Úr ezt a konferenciát:
Nem tudom hogyan kell erről a tárgyról beszélnem, mert ez rám is vonatkozik. Azután egy kis szünetet tartott, bensőleg megalázkodott az Isten előtt. Mégis elmondom gondolataimat. Ami a mai napon, az utolsó pénteken engem megfogott ez az, amit a Mi Urunkról elmondottak. Hogy jóllehet a természet szerint az egész világ Ura, mégis mindenki után helyezte magát, mint az emberek gyalázottja és megvetettje. Bárhol jelent meg, mindig az utolsó helyet foglalja el, már alázatos és igazán megsemmisül? Vajjon megalázódhatik-e az olyan ember, aki a Mi Urunk helyét foglalja el? Igen testvéreim, mert a Mi Urunk helye a legutolsó. Ott nem ülhet olyan, akiben a parancsolás szelleme él. Isteni Megváltónk nem azért jött e világra, hogy őt kiszolgálják, hanem azért, hogy másoknak szolgáljon. Ezt nagyszerűen gyakorolta nemcsak abban az időben, amikor még szülei mellett volt, akik az élete fenntartásán fáradtak, hanem több szent Atya véleménye szerint akkor is, amikor megmosta lábukat, kipihentette fáradtságukat.
Végül megfedette az apostolokat, akik egymás között azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb? Nekik mondotta: Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a ti cselédetek (Mát 20,26). Jól láthatják testvéreim, ez az az átkos gőgös szellem, amely azokban él, kiknek az a vágyuk, hogy társaik fölemeljék őket s másokat dirigáljanak. Nem tudnám jobban kifejezni ezt a siralmas állapotot, mint úgy, hogy azt mondom, ezeknek a testében él az ördög. Mert az ördög a gőgnek az atyja, már pedig az uralkodik rajtuk. Ah Istenem, ha egy rongy lélek ide jutott, mily szerencsétlen állapot s milyen szánalomra méltó! Nézzék testvéreim azt a másik nehézséget, mily volt az illető. Legfeljebb szakadatlan Isten előtt való önmegalázkodással és mindenben való önmegtagadással. Különösen ez a legfőbb eszköz, hogy az Isten szeretetétől el ne szórakozzék egyéb elfoglaltságai között, ha az ima és összeszedettség által az Istennel egyesül. Jaj még annyi ideje sem marad, hogy önmagára gondoljon. Ma az egyik superiorral arról beszéltünk, hogy egyeseket bizony tisztséggel kellene megbízni. Erről azt mondtam: Jaj, akkor elveszti őket. Ezek az Istennel igazán egyesült lelkek. Csökkentsük a tökéletességüket? Én teljes romlást jelentene. De hogyan! ez bizony szükséges rossz. Ez az igazán rossz, amit egy szent egyéntől hallottam, akinél szentebbet nem ismerek (Bérulle bíboros úr), de különben magam is úgy tapasztaltam hosszú idő óta, hogy a legtöbb esetben így is történik. T. i. hogy az elsőség és paráncsolás olyan gonosz, amelyik a természetéből mintegy önmagából gonoszságot, üres és átkos hatalomhoz való ragaszkodást hagy hátra. Igen testvéreim, olyan gonoszságot, amelyik a lelket és az ember minden tehetségét annyira megfertőzi, hogy a saját megbízatásán kívül a világ minden kényszerével kell a maga akaratát mások előtt meghajlítani és mindenkiben talál kivetni valót, Szánalmas! Milyen ágaskodást érez, ha engedelmeskednie kell. Végül is a szavai, mozdulatai, járása és viselkedésében mindig mutat valami visszamaradt önelégültséget, ha csak az illetők nem valami. Istenben egészen föloldódott emberek. De higyjék testvéreim, hogy alig akad ilyen. A tisztség természetszerűen megmerevít.
Azután ott az Isten pontos számonkérése azokkal szemben, akik másokkal rendelkeztek. Akárcsak egy testvér legyen az, akit a tisztségünkben kaptunk! Ah én nyomorult, ugyan mit felelek majd az Istennél, én, aki olyan régen itt vagyok! De ha neki úgy tetszik, ezt megbocsájtja nekem. Számot kell majd adni az Istennek a szavakról, a tettekről, a magatartásunkról, amelyekkel mindazokat megbotránkoztattuk, akikkel meg voltunk terhelve. Vajjon figyelmeztettük-e a hiányaikra, amikor kellett, megtartottuk-e ebben a szelídség, alázat és szeretet szellemét és megőrizzük-e ezeket a körülményeket, hogy t. i. az első alkalommal megfelelő időt választottunk-e, s nagy jóságot és szelídséget mutattunk-e? Másodszor megvolt-e a kissé több szigorúság és határozottság, mind emellett a szelídséggel párosult szeretetteljes kérés és jósággal teli intést használtunk-e?
Harmadszor: Buzgón és melegséggel tegyünk bizonyságot arról, hogy kötelességünk már eljárni. Ezzel kapcsolatban mondotta el, hogy Bellarmin bíborossal, Kápua érsekével történt, amint tudtára adták, hogy az egyik püspök egyházmegyéjében súlyosan beteg, elment meglátogatni. Amint nagy békében és lelki nyugalomban látta, megdöbbent és kezdte gyanítani, hogy bizonyára a gonosz lélek szemfényvesztése alatt áll, mint akik mondják: Pax, pax, et non erat pax (Jer 6,14). Elhatározta, hogy kijózanítja a püspököt és meg is szólította: Ugyan honnan származik az ön nagy békéje Uram, hiszen olyan ritka ez ilyenkor a magunkfajta embereknél? Gondolt Uram az apostol szavára és mérlegelte azt:
Ints, kérj, fedj minden türelemmel és tudománnyal (2 Tim 4,2). Igazán lehetséges, hogy olyan súlyos következménnyel járó pontban az Isten előtt semmi elkövetett hibát sem talál? Ha másképen áll, józanodjék ki Uram, mert bizonyára becsapás volt az ön eljárásában. Ez megfogta a püspököt, könnyhullatás között bánatra indult, vagy jobban mondva úgy megrendült, hogy az érseknek meg mellett újra látogatnia és egy másik eszközzel visszaadta békéjét. Óh Istenem, ki ne remegne ettől a pillanattól, hát még ha valaki maga is részes abban, hogy megbízást kapott.
Legutóbb megkérdeztem egy püspököt, aki a püspöksége látogatására a hegyekbe ment, vajjon soha sem gondolt még megbízása súlyára? Jaj Uram nem kívántam azt az órát, mert a szentelésem után három hétre olyan felelősségérzet súlyosodott rám, hogy megbántam és szívesebben óhajtanám alulról kezdeni. Az bizonyos, hogy legtöbben, akik méltóságra jutnak, előbb-utóbb ebbe az állapotba kerülnek. De mit tegyünk, hogy azonnal teljesen kiirtsuk a Társulatból azt az átkos és ördögi szellemet, amely a megbízatásokat óhajtja?!
1. Mondhatom, hogy siralmas és szánalomraméltó annak állapota – ha lenne közöttünk – akit érezhetően, igen érezhetően nem fogott volna meg az amiatt érzett bánat, hogy az első tisztségre törekedett. Ha pedig az ilyen még most sincs olyan állapotban, hogy irtózzék ettől a vágytól és ettől az átkos elsőség és tisztség utáni vonzalomtól, az ne nyugodjék, hanem vezekléssel, ostorozással és más önmegtagadással esdje ki, hogy irgalmazzon neki az Isten. Menjen a Legszentebb Szentség elé és könyörögjön az Istenhez: Óh Istenem, mit tettem! Igaz, hogy bűnnel vagyok tele, de miért engedted meg, hogy ezzel az átkos és ördögi szellemmel eltávolodjam Tőled? Istenem, irgalom!
2. Szeretném testvéreim, ha az egész Társulat megköszönné a kegyelmes Istennek, amiért nem engedte meg, hogy azok, akik megbízást viselnek, a parancsalás és fölényeskedés szellemében cselekedjenek. Ellenkezőleg! a Társulat minden házából, minden superior minden oldalról ír (egy legújabban alakult házról még nem tudok), általában minden superior nem szűnik meg legalább hat hónapon belül kérni, hogy fölmentsem. Végül a római házfőnök, akit letettek, oly nagy örömmel ír és oly nagy hálával, hogy jobban nem is lehetett volna. Azt gondoltam, hogy nagy öröm lesz felolvasni a Társulatnak, de sajnos, elfelejtettem. Ah Testvéreim, mennyi áldást kap majd a Társulat, ha Isten tetszése megőrzi ezt a szellemet, hisz ez az alázat, a Mi Urunknak szelleme. Ezt meg kell köszönni az Istennek. Kérem is a testvéreket, hogy a szentáldozásaiknál gondoljanak erre, és nagyon jó lesz ha a papok pedig a szentmiséjüket ajánlják fel erre a szándékra. Ah mennyi imát és szentmisét mondanak a superiorok, hogy letegyék őket! In nomine Domini!
Amikor az engedelmesség vezetésre szólít, készséggel alá kell magunkat vetni. Ezért rendelte el Genf ura, hogy amikor szerzetes leányai közül valakit tisztségre kijelölnek, akármennyire is méltatlannak érzi magát, mindamellett csak vess alá magát, menjen a rácshoz, hogy áldást kérjen s remélje, hogy Isten majd megadja a kegyelmet a tisztség betöltéséhez. Mert amikor erre hív az Isten, testvérem, vagy inkább látja bennünk a felkészültséget, vagy úgy határozott, hogy oda helyezvén, megadja azt lelkünknek.

Az adott cikk linkje: http://vincescsalad.hu/konyvtar/vinces-forrasak/pali-szt-vince-beszedeibol/konferencia-1644-megbizatasok-es-tisztsegek-az-ur-szolgalata/